Na, jó essünk túl magán a szimplán felháborító dolgon. Sétálgatás közben a desedai bicikliút kezdetén csináltam pár fotót. Egyszerűen a színekkel nagyon jól jártam (hurrá tavaszodik!) de valami mégis megzavarta a bámészkodást…

Most ez miiiiiiiiiiii??? Ezt miért kellett ide bedobni? Tudom, pont lomtalanítás volt, de akkor is gondolkozzatok már. 1. rontja a hangulatot 2. a természetnek egyáltalán nem tesz jót 3. senki nem fogja onnan elvinni!! Jó inkább túlteszem magam rajta.. Ez akkor is vérlázító, hogy úgy mondjam.. ( aki érti érti a célzást egy bizonyos emberre) 😀
Szóval további képek :
 Ezekhez egyszerűen nem fűzök semmit, mindenki gyönyörködjön csak a színekben. 🙂

A bakancsos kép ugyebár nem maradhat el. 😛
Aki kaposvári és vannak képei így a zaranyi erdőről és a bicikliút felöli részről, az elküldheti, engem most nagyon érdekel. 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Igen, tudom, kicsit összesűrítettem a napokat, de az eddigi kórházbanléttől nem tudtam géphez jutni. Most, hogy végre itthon, kicsit emlékezetem miatt összesűrítem a maradék napokat. 😀
Második nap a Heidelberg kastélyban voltunk. Meg kell hagyjam gyönyörű látvány volt, főleg a kilátás. A várárokról már ne is beszéljünk, szinte az ember maga elé képzelte az akkori időket.

Ez a panorámakép egész viccesen sikerült, és nemcsak azért mert ázsiai turistákat is megörökítettem amint épp egymást fotózzák (amit azért jegyezzünk meg, hogy milyen idilli pillanat már), hanem mert látszik a kastély renoválása is. Nekem ez nagyon nem tetszett. Tudom, tudom muszáj, de azért mégis gondoljunk bele mennyire rontja az egész kastély hangulatát.

A világ legnagyobb hordója. Ezt azért így örökítettem meg mert több ember is karcolt bele vagy rajzolt rá, ami számomra felháborító és eléggé feltűnő, hogy napjainkból származik. Ennek a hordónak van egy kisebb története. Ebbe a hordóba, rengeteg különféle bort öntöttek míg megtelt. Biztos ütős volt a végén. :,D

Talán az egész kastélylátogatóban ez tetszett a legjobban. Ez egy leomlott bástya. Egyszerűen hihetetlen. Ahogy elképzeljük, hogy még anno milyen volt egyben és milyen szépen megmaradt az utókornak is. *-*

A sok-sok ebihal egy mesterséges, körülbelül 40 centiméter mélységű, alig kisebb uszómedence területű tóban. Itt láttunk szalamandrákat ( vagy valami gyíkszerű lényeket, már nem vagyok benne biztos ) amikre azt hittük félig kifejlett békák… Uppsz….

Amíg apa barátja fele utaztunk, megálltunk enni egyet egy borházban igazából, de a képen egy pohár házi must látható ami meglehetősen finom volt. Jól belakmároztam egy hústálból, mert tudtam, hogy épp vegetáriánusokhoz igyekszünk. 😛 Amikor bementem a kajáldába, hogy keressek egy mosdót és elkerültem az odavezető lépcsőt amin nagybetűkkel volt kiírva, hogy WC, szerintem a pincér kicsit flúgosnak nézett. Még meg is kérdeztem tőle, hogy merre találom. Naa mindegy….
A másik próbléma, hogy én németül egyáltalán nem tudok és amikor a mosdóban az ajtókra csak németül volt kiírva, nem tudtam mitévő legyek. 10 percet agyaltam egyrészt azon melyikbe menjek be, másrészt, hogy miért nem rakják ki a szokásos szoknyás vs nadrágos figurákat. Mondanom sem kell wifi itt sem volt.
3. nap egy újabb hotelbe érkezés után, megint városnézni indultunk. Ehhez nem sokat fűznék hozzá inkább a képek beszéljenek :

A másnapi hazaútról egy szívszorító történetet mesélnék. Az egyik benzinkúton (nem, nem volt itt sem wifi) plüsseállatok néztek befelé az üzletbe. Egy plüss kiskacsa viszont le volt esve az üveg és a polc közé. Szerintem senkinek nem tűnt fel. Szegény csak ott volt, elfelejtve, egyedül hagyva. Én úgy sajnáltam… 🙁

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Figyelmeztetés : A félreértések elkerülése végett leszögeznék pár dolgot. Például, hogy jól szórakoztunk, viszont a bejegyzésben ki fogom emelni a felettébb zavaró tényezőket.

Először is a 12 órás autóút. Kezdetnek megállított minket pár ellenőr és kérdezett pár kérdést. Ilyenkor megfordul az ember fejében a kérdés, hogy a több ezer kocsi közül ami elhalad miért pont a miénk volt szimpatikus. Azt hiszem ez még Magyarországon volt (nem vagyok benne biztos ugyanis nekem csak mesélték én ezt a részt átaludtam, végigdőlve a hátsó ülésen). Még Ausztriában vettünk az egyik benzinkúton húsos szenvicset. Na jó, zsemlés irtó nagy húsdarabot, hogy pontosabban fogalmazzak. Finom volt, nem állítom, hogy nem, csak első látásra rémisztő benyomást keltett, főleg amikor láttam, ahogy levágják a nagy húsdarabról azt a jó másfél centi vastag egységet.

Egész addig unalmas volt a kocsikázás amíg nem értük el a német autópályákat. Mondanom sem kell, ott már volt nézegetnivaló az úton haladó, járműnek csúfolandó négykerekűek között (azért nehogy már kihagyjam a kétkerekűeket sem). A rettentően felháborítóan kiborító dolog pedig, hogy egyik német benzinkútnál sem találtam elérhető legalább pár percre ingyenes wifi hálózatot. Egyetlen egyzser tudtam életjelet küldeni magamról, akkor is egy burgerkingnél (nem mellesleg el kellett külön kérnem a kódot ami cocacola volt.. -.-).
Megérkeztünk a szállodába, felpakoltuk a cuccunkat (liftekkel mentünk fúúúúj), majd én egyből wifit kerestem, Anyáék meg elaludtak.
Végignéztem minden információs lapot a szállodáról és sajnálattal vettem tudomásul, hogy nincs medencéjük. Ekkor nemtudván mit tegyek amíg az ősök aludtak, lementem a recepcióra ingyenes várostérképet kérni Heidelberg-ről. Amint kiszálltam a szörnyen veszélyes, ijesztő és kegyetlen liftnek nevezett transzportálási eszközből, a recepciós kérdezett tőlem.. valamit. Egy gond volt, hogy az a valami németül volt én meg csak értetlenül bámultam rá pár másodpercig, mire megszólaltam halál nyugodtan angolul. Minden rendben volt ezzel, megkaptam a térképemet, még be is jelölte rajta éppen hol vagyunk. Visszamentem a szobába, ahol Anyáék már ébredeztek és azt az utasítást kaptam, hogy keressem meg a sétálóutcát és a kastélyt a térképen. A sétálóutca a nagy úthálózatok között még elég nehezen volt megtalálható, de a kastély elképzelhetetlen nagy területet foglalt el. És nekem kb 15 percbe telt mire sikerült megtalálnom…
Elsétáltunk a belvárosba körülnézni. Rettentő szomjunkat észrevéve, beültünk a Hard Rock kávéházba és étterembe. Nagyon szeretem ezeket a helyeket, mindig jó zene szól, híres hangszerek és ruhadarabok vannak kiállítva, valamint jó a kaja. Na de nem itt, nem elég, hogy normális narancslé nem volt, már itt is foci ment a tévébe, zene sehol, a pincérnő meg flegma volt és semmit nem tudott elintézni. Hatalmas csalódás volt a számunkra. Egyetlen előnye, hogy kintre ültünk le (mivel a focimeccsel járó üvöltözést inkább kihagytuk) a szemközti üzlethelyiség egy fagyizó volt és teljesen rákoncentráltam a fagyi-meregetésre pihizés alatt. Még egy utolsó szörnyűség, hogy itt sem volt wifi tehát megint nem voltam képes életjelet küldeni magamról. Az a bizonyos fagyizó
Utána sétáltunk még kicsit, ahol az emberek 90 százaléka nem vett figyelembe és nekem jött. Végül leültünk egy stílusos étterembe, ahol hawaii szendvicset ettem és meg voltam vele teljes mértékben elégedve. Itt volt két pincérnő aki nagyon hasonlított egymásra és én ügyesen össze is kevertem őket. Apának nem jutott eszébe a szósz neve ami jó lett volna az ételéhez. Utólag viszont beugrott neki és az én feladatom volt szólni a pincérnőnek. Aha… Persze, hogy a másikhoz mentem oda hadarni pontosan mit is szeretnék, ő meg nagyra nyílt szemekkel nézett rám. Upsz.. Végül utolsó előtti reménysugárként megkérdeztem van-e elérhető wifi hálózatuk. A válasz : nincs, miért lenne? …

A szállódában már tudtam internetezni. A zuhanyzó nagyon tetszett kb egy órát álltam a forró víz alatt, amit mint kiderült a bőröm nem kampányol, ugyanis miután kiléptem a zuhanyból olyan vörös volt a bőröm mint egy túlkontrasztozott ráknak.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ezt a könyvet ne az olvassa aki izgalmas, eseményekben gazdag cselekményt keres.  Danielle Steel legtöbb kutyás élményét meséli el. Miért volt, milyen kutyája, annak vicces pillanatait, utazásokat kutyákkal, 9 (ismétlem 9!!) gyerekének összes kutyáját és nem utolsó sorban rengeteg tanácsot is ad jelenlegi/jövendőbeli kutyatartóknak. Számomra nagyon szórakoztató volt, főleg, hogy nem volt az elmúlt pár hétben sok időm, és ha bármikor előkaptam ezt a könyvet, nem kellett végiggondolnom az egész addig történteket, mert stabil cselekményszál nem volt. Nem kellett azt átélnem, mint a legtöbb könyvnél, hogy : Tényleg ez kiderült az előző fejezetben! Ó, hát ő meg ő hazudtak mert ez nem is így történt csak már nem emlékeztem erre! Többször megnevettetett, ez a kis egyszerű könyv. Nagyon tetszett, tényleg kikapcsolt. Kettő állandó szereplő az elbeszélő (Danielle Steel) és újdonsült kutyája Minnie.
Ha valaki olvasta mindenképp jelezzen, nekem tényleg nagyon tetszett, tökéletesen megfogalmazta mekkora öröm a kutyatartás és ugyanakkor az árnyoldalait is bemutatta. Aki még nem olvasta, de szereti a kutyákat vagy esetleg csak kikapcsolódásnak olvasna valami nyugisabb mégis szórakotató/nevettető művet, annak melegen ajánlom, hogy olvassa el. Azért mégis csak tud vicces jeleneteket írni egy 9 gyerekes anyuka, akinek volt férje és az összes gyerekének egyszerre kutyája. Gyakran elképedtem azon, hogy mennyire erős ez az írónő. 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ehhez a könyvhöz nem nagyon tudnék pozitív véleményt hozzáfűzni. Szóval ez úgy történt, hogy ajándékba kaptam a 2. részét, az elsőt nem olvastam de gondoltam nem sokról maradtam le. A szerző nagyon jól utal is az előző könyvre, egyből rá lehet jönni a főhős múltjára. A cselekményszál számomra nem is lassú, inkább kissé unalmasnak mondanám. Másodszorra kezdtem el mire kiolvastam. Amikor először nekiláttam, találtam valami számomra sokkal érdekesebbet és mire visszatértem volna ehhez, addigra nem emlékeztem semmire a könyvben történtekről.
Szóval végre felfaltam az utolsó oldalakat is. A végére kezdett izgalmasabbá válni, amikor világosan kiderültek a kapcsolatok bizonyos emberek között. Meg természetesen, mint minden könyvben, a végén lévő fordulat ami megdöbbenti az olvasókat. (Engem tényleg rettentően meglepett, teljesen váratlan volt, valóságosan sokkolt az utolsó pár fejezet.)  Természetesen nem csak másban keresem a hibát, lehet, hogy az első könyv nem elolvasása végett találtam kissé unalmasnak. Számomra a twilight is izgalmasabb volt. :,D Ha bárki olvasta a könyveket várom a véleményét. 🙂 Talán nem pont az én stílusom. 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Tory Brennan a főszereplője ennek a könyvnek. A hasonló gondolkodású embereknek az érdeklődését mint ahogy nekem is hamar felkelti. Temperence Brennan unokahúga aki szintúgy híres törvényszéki antropológus mint a szerző, ismerős lehet a Brennan név a Dr. Csont soroztaból is. Be kell valljam, az eleje annyira nem ragadott meg, még túl zűrösek voltak a szereplők, nem történt számomra semmi érdekfeszítő. Azonban miután elhagytam körülbelül a hetedik fejezetet, annyira belendültek az események, hogy szinte le sem tudtam rakni. 😀
Amikor csontokat  találtak, kicsit keveselltem a leírást a látványról, de azért kiegészítette a karakterek reakciói. Amikor megfertőződtek de ők maguk még nem tudták, nagyon jól kifejezte a tüneteket, az egész fertőzés mellékhatásai mint a kiemelkedően jó érzékszervek, egyszerűen hatalmas ötletek voltak. Engem teljesen megfogott. Ebben a könyvben Tory kutyabolond szóval ha valaki szintén kutyapárti és egy kis krimitől sem ijed vissza amit tinik oldanak meg, akkor bátran ajánlom. Sőt! 😀

Következő könyv vélemény : Danielle Steel – Színtiszta öröm 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Reggel már nyolckor felébredtem, mégis úgy döntöttem van még időm aludni, hisz csak ebéd után indulunk. Aha.. Felébredtem legközelebb negyed 12-kor. Ebédeltünk aztán igyekeztem minél gyorsabban összepakolni, ugyanis a végén már csak rám várt mindenki. Nem szeretem ha miattam kell várakozni. Szörnyű napnak indult mellesleg mert elméletileg este már esni fog a hó. Ráadásul reggel bevágtam a fejemet az ajtóban, fájt a térdem meg a mellkasom. Mindennek a tetejébe, mindenki félreértett mindenkit otthon. 😀

Végül elindultunk. Megpróbáltam olvasni a kocsiban, kevés sikerrel, mert hamar megfájdult a fejem. Az útról nem sokat tudnék felsorolni, csak emlitem, hogy kegyetlenül fújt a szél.

Amikor ideértünk, az új metróval utaztunk. Én személy szerint nagyobb durranásra számitottam, de ez nem az én dolgom és nem is mondom, hogy szörnyű volt. Olyan átlagosnak minősiteném. 😀 Lepakoltunk a lakásban és egyből útnak indultunk. Úticélnak a bálnát választottuk, ami egyenlőre nem valami zsúfolt meg úgyebár vasárnap van ami még kevesebb nézelődést jelentett. Viszont volt egy „mézeskalács mesevilág” (erről majd töltök fel képeket). Gyönyörű volt, nekem nagyon tetszett az egész helyiségben alig volt világitás, csak karácsonyfa égő. Megpillantottam két csikos zoknis, piros cipős lábat. Csak úgy ott volt. ( Erről is van kép a könnyebb elképzelés segitségére. ) Találtam egy falat ami egy naaaaagy papirral volt befedve, és fel volt kötve pár filctoll, szerelmem nevét megörökitve mentem tovább (nemsok hely volt mondjuk). 🙁  Ezután több régiség üzlet szerűséget megnéztünk. A Váci utcán több képet is csináltam, igyekeztem csinálni legalábbis Ipoddal.
Voltunk boltban beszerezni pár dolgot reggelre mint például citrom. Citrom keresési szempont: „Sima bőrű citromot hozzál!”
Meglátogattunk egy starbucksot, fincsi forró csokit kaptam. 😛 Elmentünk egy thai étterembe, ahol minden finom és jó volt csak a végén először elfelejtették utána meg el is rontották a finomságunkat. Nembaj én azért örültem, hogy a csipős evőpálcikás kaja után ettem gyümölcsös palacsintát. 😛
Még a mai nap sokszor értettük félre egymást de nem is baj. Rá lehet fogni, hogy elfújta a szél a szavakat.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Tegnap nővéremmel a hó alkalmából megnéztük a Jégvarázst. A drága lejátszó nem engedett tekerni a filmben, voltak kisebb komplikációk. Akik látták a mesét biztos emlékeznek arra a részre amikor Anna elmegy megkeresni Elsát és betér abba a kunyhóba. Mindig oda ugrott vissza a film. Körülbelül hússzor ha nem többször hallottuk, hogy : Hu-húú nyár végi vásár!

Rengeteget nevettünk a filmen. Ma reggel pedig megpillanthattam tetőablakban, hogy milyen szép amikor magasból nézed ahogy esik a hó. *-*

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Csak nem bírtam ki, hogy ne csináljak ”esik végre a hó” bejegyzést. Reggel amikor felébredtem már annyira vártam, hogy ki se lássak a tetőablakon a hófedő miatt. Erre kinyitom a szemem és nem a fehér eget látom? Nagyon csalódott voltam, egészen addig amíg ki nem keltem az ágyamból és meg nem láttam az ablak alját. Láttam pár pici hópelyhet. Egyből rohantam le a lépcsőn (félig felöltözve), hogy meglessem várva-várt fehér pihéimet. Kora reggel az ablak előtt ugráltam, hogy végre esik a hó (ekkor még volt kb 2 centis hó :D).

Igen, jól tudom, hogy kevés ember örül a hónak. Főleg aki minden reggel járművel jár a dolgára. Ezt én is sajnálom, sőt már a mai napon is többször majdnem elcsúsztam, a, még nem nagy hóban. De kicsit álljunk már meg gyönyörködni. *-* Nyáron siránkozunk, hogy a naptól kiég a fű. Most miért nem örülünk annak, hogy mindent csillogó, fehér takaró borít? Nyáron túl meleg van, egy idő után már azt se tudjuk mit vegyünk le magunkról. Télen a hidegben, bármennyi ruhát magadra vehetsz. Sőt ami még jobb (mint például én) ráfoghatom, hogy puffadt vagyok a nagykabáttól. 😛 Szinte mindegyik téli sportot lehet élvezni, akkor is ha nem vagyunk profik. (Az már más kérdés, hogy egyszer majdnem eltörtem az orrom, snowboard-ozás közben.)

Azt kívánom mindenkinek, hogy próbálja meg kicsit élvezni is a havat, meg úgy egyáltalán az egész évszakot. Attól nem lesz jobb, ha siránkozunk, hogy milyen hideg.

A legfontosabbat majdnem kihagytam szívből-jövő képzeletbeli ajándékom mindenki számára, egy százas csomag zsepi. 😉

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: