Reggel körülbelül nyolckor keltünk. Olyan rossz érzés volt, hogy megyünk haza.. Nem láthattam már a kedvenceimet.
Elmentem zuhanyozni, amikor Anya eldöntötte, hogy ő meg lemegy. Eddig oké, csak hogy a kék zuhanyrózsán kívül semmit nem láttam. Amikor kiszálltam a zuhanyzóból jöttem rá, hogy hátha nem a kártyán lévő vonalkóddal mükszik. Kitéptem egy darabot egy prospektusból ès beleraktam a kártya ‘tartóba’. Működött!!! Én az ész aki utolsó nap rájön. És ők az ész amiért nem vonalkóddal működik.
Lementünk reggelizni. Utolsó reggelink itt érv alapján, rengeteget ettünk. Én el akartam menni forró csokiért. A gépen ott voltak a gombok, de nem volt odaírva, hogy melyik mit takar. Csak úszott a kávégép logója a képernyőn. Rá volt irva, hogy nyomja meg bármelyik gombot. Eddig oké, meg is nyomtam. De elkezdett nekem egy espresso-t csinálni!!! Végülis Anya röhögött rajtam amikor enyhén csalódott fejjel mentem vissza. Megitta helyettem a kávét, és elment nekem forrócsokiért. :)<3 Láttuk, hogy a recepciós próbálja kiszedni a kenyeret a piritóból, ami már feketén füstölt. Nagyon büdi volt. 😀
Megkérdeztem a szállodai recepcióstól, hogy nekünk mikor is kéne menni. Azt mondta délben… Hát az király, mert nekünk 18:50-kor indult a gépünk. (Irónia forever) Felmentünk a szobába punnyadni, meg pakolni. A takarítónő kétszer is bekopogott, hogy jönne takarítani. Másodszorra már elküldtem, hogy ugyanúgy délbe fogunk elhúzni, mint mindenki más. Amikor kiléptünk az ajtón, a takarítónő nem túl szeretetteljes pillantást vetett rám… Uppsz! A recepció mellett, mielőtt kijelentkeztünk volna még ültünk egy kicsit, hisz rengeteg időnk volt a városba meg nem akartuk húzni a bőröndöt. Leadtuk a kulcsot, annál a hapsinál aki első nap óta volt ott mindig csak őt láttam a pultnál.
Ezt az embert úgy kell elképzelni, hogy vékony mint a kisujjad de nem túl magas. A haja vagy fel volt zselézve, vagy picit lenyalva. Mindennap makulátlan öltönyben fogadta az embereket. Négyzetalakú kertes szemüvege volt, amiben látszott a hatalmas barna szeme. Mindig vigyorgott, mint egy idegbeteg. Nagyon furcsa ember volt, de rendkivül kedves. Felajánlotta, hogy hiv nekünk taxit, meg se kellett kérdeznem.
Ez már nem volt régi londoni taxi.. 🙁
Odaértünk a 3-as terminálhoz. Mászkáltunk kicsit, aztán leültünk egy találkozópont cimmel ellátott székcsoporthoz. Ettünk szendvicset, és anyu ivott egy kávét vagy valami hasonlót. A lényeg, hogy sziv alakú hab volt rajta . 🙂
Visszaültünk a helyünkre. Olvastam a könyvem, zenét hallgattam, és néztem egy részeg embert akivel később a rendőrök elbeszélgettek, hogy pontosan mit szeretne. Visszamentem a szendvicseshez és vettem még egy chipset. A pasi nézett rám, hogy még másfél óra múlva is ott vagyunk? 😀 Találtam egy boltot, ahol megint a könyvek felé vettem az irányt. 😛 Pár ajcsit vettünk még a családnak, aztán kiirták a kapu számát. Minél előbb oda akartunk jutni, hogy oda üljünk a gépen ahova akarunk. Én ahogy berontottam a repülőre, bedobtam az útlevelem és a kabátom az ülésre. A táskámat és anyu bőründjét feldobtam a csomagtartóba. Majd rávetettem magam a helyünkre. Á nem nézhettem ki hülyén.. 😀 Az egész gépen orosz légiutaskisérők voltak. Ja és a pilóta neve Igor volt. Nem tudom mit gondolt, hogy a magyaroknak meg kell mutatni milyen az a dobhártyaszakadás vagy nemtudom. Én nem vagyok kényes az ilyesmire, de akaratom ellenére is kicsordult a könnyem ahogy letette a gépet. ( Két napig be is volt dugulva a fülem tőle. )
Apu barátja várt minket a reptéren. Kerestük a prakolóban, de nem láttuk. Anyu felhivta és mondtam neki, hogy egy vakuval integetek. Egy gond volt, hogy amikor már előttünk volt, én nem ismertem fel a kocsit és tovább ugráltam a telefonommal. Egész úton csak meséltünk és meséltünk.
Otthon Anyu nem találta a kulcsot. Azt hittem agybajt kapok, mert hajnali kettő volt és az időeltolódás miatt még álmosabb voltam. Sokáig tartó keresés után végre megvolt. Beléptünk a házba, ledobtuk a cuccunkat, és mentünk aludni. Hosszú egy ‘hétvége’.
Vissza akarok menni :
