1. nap : Indulás :
Reggel 5-kor fel kellett kelnünk anyuval, hogy elkészüljünk. Apa barátja vitt minket, 6 órakor. Mielőtt elindultunk, anyunak még át kellett pakolnia mert túl púpos volt a hátizsákja. Már ekkor kezdődtek a nehézségek. Röpke 3 óra alatt megérkeztünk a budapesti reptérre. Össze-vissza kavarogtunk, mert tudniillik nekem amerikai útlevelem van és mivel nem vagyok EU-s ezért visum kellett….. Állhattunk sorba, amikor nem is kellett csomagot feladnunk. Az ellenőrző kapukon való átmenés még bonyolultabb volt. Ha valaki metálkoncertre megy és egy tízsoros acélbetkós bakancs van rajta, a háta közepére nem kívánja annak a kikötését. Muszáj volt így hát leszenvedtük a lábunkról. Le kellett vennem az RHCP-s kitűzővel ellátott sálamat, meg azt a csekély húsz karkötőt ami a kezemen volt. Legnagyobb meglepetésemre nem sípoltam be a kapun, pedig a zsebembe maradt a nagy fém kabalám ami egy kulcs. Bárhová repültünk eddig mindig át kellett kutatniuk mert pirosan villogott utánam a kapu. Ezután valami kártyás hülyeséget próbáltak ránksózni, hiába mondtuk, hogy nyáron már kipróbáltuk. Miután ezeket is leráztuk leültünk inni valamit. Anya vett kettö limonádét és kerestünk repteres wifit. Megkérdeztünk kettő nőtől, hogy ők is Manchesterbe tartanak- e mert nem tudtuk merre kell menni. Olyan repülőn még nem utaztam amihez vasráccsal körülvett folyosó vezet. Komolyan mint egy koncentrációs táborban… Ezután egy hangárszerű, nagy építményben leellenőrizték a jegyet és vártunk. És vártunk….és még mindig vártunk. Ott álltunk fél órát csomagokkal a kezünkben, egy vasrácsos folyosóba, mint az összenyomott heringek a konzervesdobozba. Mondhatom egy élmény volt. Miután felszálltunk a repülőbe, elkezdtük keresni a helyünket. Mindkettőnk helyén ültek. Hátranéztünk, hogy most akkor mi van? erre a légiutaskísérő elkezdett üvölteni, hogy menjünk már és üljünk le egy random helyre. Egy öreg néni mellett találtunk is két helyet. Nagyon kedves volt és úgy ült a repülön mintha minden hétvégén ezzel a géppel menne. ( Mondjuk ki tudja. ) Anyu kisbőröndje és az én hátizsákom nem fért fel a csomagtartóba. Én az előttem lévő szék alá csúsztattam be anyuét meg valahova elvitte hátra a stuardess. Életemben előszőr elaludtam a gépen és akkor is felébresztenek. Valaki simogatta a karomat… Gondoltam biztos anyu de ez bal oldalról jött. Az öreg néni ki akart menni a mosdóba. Na akkor kiszállítottam az egész sort. Amikor elment előttem a nénike, láttam, hogy a mellkasán egy csillag vagy napocska formájú tetoválás díszeleg. Nagyon laza egy mami. 🙂
Megérkeztünk! Végre! Kiszálltunk a repülőből és haladtunk a tömeg sodrásával. Odaértünk a vámhoz. Az útlevelem miatt újból kavarodàs lett. Kitöltöttem egy papírt, azután odamentem egy ablakhoz ahol megkérdezték, hogy hol szállok meg és, hogy mit fogok csinálni Manchesterben. Nem érték be annyival, hogy koncertre megyek. El kellett mondanom, hogy mikor, hol, melyik arénába megyünk. Ezután kerestük a vasútállomást. Nem tudom pontosan hány embert kérdeztem meg de végül egy rendőrnő segített, és leegyszerüsítve (ahogy egy gyereknek illik) elmondta merre menjünk. Nagy nehezen megtaláltuk a vonatállomást. Megkerestük a táblán, hogy hova mikor megyünk. Odaléptem a pulthoz és kértem egy gyerek és egy felnőtt jegyet. Kiírja a gép, hogy nyolcvan font… 80??!! Azt hittem nem látom a tizedes vesszőt. Mondtam a nőnek, hogy akkor inkább nem kösz, amiért nem nagyon kedvelt meg. Azt mondta, hogy a busz se lesz olcsóbb. Kimentünk taxit keresni. Megkérdeztem, hogy mennyiért vinne el minket a szállodába. Kiderült, hogy 21 fontért elvisz. Ez se valami olcsó, de a vonathoz képest az. Igazi angliai taxiban utazni csúcs volt. Azt mondják, hogy azért olyan magas, hogy a kalapot ne kelljen levenni. Gondolom ez régebben volt hasznos, de nagyon jó benne most is utazni. A 102-es számú taxiba ültünk.
Odaértünk a szállodába. Bejelentkezésnél elkértek pár adatot. Köztük azt, hogy hol adták ki az útlevelem. Hát oké… Kihagytam ezt a kérdést. Bejelentkeztünk és felmentünk a szobánkba, ami a hatodik emeleten volt. Délután kifizettük a következő napi reggelinket, és elindultunk kicsit várost nézni. Kezdjük ott, hogy az első átjárón majdnem elcsapott az autó, mert balról nem jött semmi… Hihetetlenül sok ember volt abban a plázába amit találtunk. Mivel közeleg a karácsony, mindenhol leárazások voltak. Egy lépést nem tudtam tenni anélkül, hogy ne ütköztem volna bele valakibe.
Kerestünk kajáldát és ettünk egy-egy melegszendvicset. Természetesen minden kisutcába mentünk és kicsit elkevertünk. Anyu mondta, hogy ha egyedül lennék, eltévednék. Mégis arra mentünk amerre én mondtam és kitaláltunk. 🙂 Mégcsak az elsö napunk volt Manchesterben, mégsem tudnám megszámolni hányszor mondtam azt anyának hogy ,,arra” és más embereknek, hogy ,,sorry” . Visszakúsztunk a szállodába és felhívtuk skype-on a családtagjainkat és én a barátaimat.
Anya már fél nyolckor ágyban volt, mert az időeltolódás miatt álmosak voltunk. Én vagy hússzor felébresztettem, mert pakoltam, skype-oltam és zuhanyoztam még. Nagyon kiakadtam a szállodában tett felfedezéseimen. Például, hogy a zuhanyrózsa színesen világított miközben zuhanyoztam. Az ablakot csak tíz centinyire lehetett kinyitni, nehogy valaki kiugorjon (bár szerintem ha valaki öngyilkos akar lenni egy ablak neki nem akadály) . És, hogy amikor anyu lement dohányozni és elvitte a szobakulcsot ami egy kártya volt, a szobában az áram is elment (erre utolsó nap találtam megoldást :D) . Végül én is nyugovóra tértem, a hosszú nap után.
Te véleményed:)